Az terület megmunkálása és a megfelelő mennyiségű oszlop megtisztítása után elkezdődhetett az alkotás. Alkossunk egy ki tudja mit! Rengeteget kutakodtam ötletetek, technikák után, így egy idő után már volt miért a zsákba nyúlni. Magyar nyelven viszonylag korlátolt a szakirodalom, ezért főképp angolul találtam leírásokat. Jó, ebben a formában való építéshez viszonylag egyszerűbb illesztések is megfelelőek, elsőre nem is akartam túlbonyolítani. Csapolás, szegelés, nagyjából ennyiben kimerült a rögzítés. Elvetemültebbek kötözéssel és faszegek használatával rögzítik egymáshoz az elemeket, de ez lényegesen időigényesebb, több rutint igényel. Rutinból némi akadt- régebben dolgozgattam már fával, szeretem is az anyagot. Szem előtt tartva, hogy talán egyszer megint vége lesz a nyárnak, az idővel már takarékosabban gondoltam bánni. Tekintve, hogy sarazás is része a mókának, igyekeztem a ennek használatát redukálni, lehetőséget hagyva a teljes kiszáradásra. Fák közé esett a hely kiválasztása, ezért a szikkadás kevésbé intenzív, mint egy napsütésnek állandóan kitett helyen. Node!
A tartóoszlopok földbe eső szakaszának égetése után, komótosan átvonszoltam a rönköket egyik helyről a másikra, amolyan ökör módjára: kötelet hurkoltam rájuk, a végét a kezemre tekertem és húztam a földön. Szerencsére itt a domborzat velem volt, nagyrészt vízszintesen és lejtőn kellett ilyen játékot játszani. Egyszer aztán minden a helyére került, legalábbis földrajzilag. :) Az is valami.
Időközben megtörtént a likak kifúrása, nem maradt más dolog, mint beledobálni az oszlopokat. Majd elfelejtettem! Közben a már kitakaríttatott kútra kellett valamit eszkábálni, ugyanis folyamatosan belepotyogott ez-az. Egy ilyen dobozkát tüsszentettem rája, az alját és a réseket a kútból feltermelt anyaggal- agyaggal és homokkal- tapasztgattam ki.
Nem mondom, hogy szakszerű, de ez volt az első és új élmény. Ahogy a képen is látszik, a kúton nincsen kerék, csak a fa ácsolat, rajta egy csigával. A működése roppant egyszerű: vödör leereszt, merít, 50 métert elsétál, fák között a kötelet rögzíti, visszasétál, vödröt kiemeli. Ennyi, még egy gyereknek is menne. :)
Itt még talán rögzítve sem voltak a rönkök, csak a fazont megadva egymásba igazítva. A rögzítés -hogy ne bízzam a véletlenre- 200-as és 230-as szegekkel történt, ezeknek az átmérője 7 mm. Ekkor talán viszketni kezdhetett a fejem, mert igen erősen vakarnom kellett. Száraz akácba, előfúrás nélkül tulajdonképpen lehetetlen ekkora szöget verni. Nem lehet, nekem biztosan nem. Megoldást kellett kieszelni erre egy olyan helyen, ahol nincs áram. Olyan igazi, megszokott nincs. A túlparton (így hívom az egyik telket a másikról és fordítva) a sufniban ugyan volt akkus fúró, de az akkuk khm... nem éppen újak. Jó, rájuk építettem a jövőt és elszaladtam a helyi mindenes bótba (OBI), vételezni egy 230 mm hosszú, 6-os fúrószárat. Két akku feltöltve, próba indult. Egy lyuk, másfél jó esetben kifutotta eggyel, hááát nem ilyen életről álmodtam. :) Ez van, nyomjuk! Hadrendbe állítottam egy rövidebb, kevésbé éles szárat is, amivel indítottam a fúrást, majd mikor bent volt tövig, cseréltem a hosszúra. A stratégia lényege annyi volt, hogy a friss akkuval relatív kis ellenállással 5-6 centire beérek az akácba. Ezután jön az új és éles szár, ami ugyan haladósabb, de jobban is falja az akksit. Így telt-múlt az idő és fogytak a lyukra váró végek. Minden fúrás után a befúvás WD-40-nel és persze a szögre is. Nagyon kemény anyag az akácia, így is volt, hogy csak hosszas imádság után sikerült a már hajlott szöget végig beverni. Hú, soha többet! Jó, a az alkoholra is mondtam már sokszor ilyet. :)
 |
| Lutra kutya el |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése